A végső harc és a folytatás

By: Sasuke

Chapter6:

Egy kis séta

Amikor visszaértek a házhoz, a többiek is ébredeztek már. Hamarosan megreggeliztek, és útra keltek. Sango felhívta Inuyasha figyelmét arra, hogy az ékkövet csak Midoriko barlangjában tudja használni. Így még el kellett jutniuk odáig… Az ékkővel kapcsolatban azonban nem csak a hanyou gondolkodott egész este… Shippou azon törte a fejét, hogy mi lenne, ha ő is emberré változhatna, és Kagoméékkal tarthatna a modern világba… - Kagome! Szeretnék beszélni veletek! – szólt a kis rókaszellem. - Mondd csak mi a baj? – kérdezte kedvesen Kagome. - Szóval… öhm… szóval… - Shippou zavartan álldogált. - Kinyögöd végre, vagy mehetünk tovább?!?? – rivallt rá a félszellem. - FEKSZIK! - Most ezt miért kellett? – méltatlankodott… - FEKSZIK! - AUUU! - Még egy rossz szó, és jön a következő! Hogy lehetsz ilyen Inuyasha? - … - Már féltette magát, ezért meg sem szólalt… - Kagome! Szeretnék én is emberré válni, és veletek menni! – hadarta a kis róka. - Micsoda??? Te nem jöhetsz velünk! Még ott is bosszantani akarsz te kis tökmag? Inuyasha már megbánta az előbbi kirohanását, ahogy rápillantott kedvesére. Kagome készült kimondani a varázsszót, teste körül lángok lobogtak. Aurája tűzvörösre változott… Miroku és Sango már távolabb araszoltak… - INUYASHA! FEEEKSZIIK!!! De Inuyasha fel volt készülve. Már így is unta a sok feksziket, ezért elrugaszkodott Kagome irányába. Már a lány is megbánta a döntést, főleg amikor Inuyasha fölé ért. Mindketten a földbe préselődtek. - Szállj le rólam teee… - Kagome csak nyögni tudta a szavakat, mert a varázs mindkettejüket lenyomta. Ráadásul Inuyasha volt felül… - Tessék! Most végre te is tudhatod, hogy milyen érzés kilapítva lenni! Nem tudom miért kellett ennyire felhúzni magad… - Szállj le rólam! Agyonnyomsz. Nagyon nehéz vagy. - Majd ha elmúlik a varázs. Addig nem tudok ugrálni, de te sem… - ehhez még kajánul vigyorgott is. Kagome elkezdte rángatni rajta a ruhát, és tehetetlenül püfölte a hátát. A varázslat hatása lassan múlni kezdett, és végre fellélegezhettek. Kagome nem is szólt a hanyouhoz. - Shippou! Nyugodtan velünk jöhetsz. – mondta. Majd kárörvendően Inuyashára mosolygott. - FEKSZIK! – erre a félszellem már nem tudott olyan gyorsan reagálni, és ismét a földbe csapódott. Kagome kijelentése után megsemmisülten állt (vagyis feküdt) az út közepén. Végül amikor már mindenki megnyugodott, továbbmentek. Pár nap alatt elérték Sango faluját. Mindannyian nagyon izgatottak voltak, de azért pihenniük kellett. Inuyasha és Kagome útközben kibékültek, így már együtt indultak el pihenni. Sango és Miroku nemkülönben (csodák-csodája) … - Vajon milyen érzés lesz embernek lenni? Mármint, hogy már nem változhatok át, meg minden… - Én szeretek ember lenni. Szerintem neked is tetszeni fog. Csak azt ne felejtsd el majd, hogy az erőd már nem lesz a régi… - És a szüleid szerinted mit fognak szólni, hogy odaköltözöm? Meg persze Shippou is… - Szerintem örülnek majd. És végre nem kell a füleidet rejtegetni, ha például elmegyünk vásárolni… - Mi a baj a füleimmel??? - Semmi baj vele, csak a mi világunkban nem megszokottak a kutyafülű fiúk… - Hmmm… - Nehogy megsértődj már! Én így is nagyon szeretlek. Érted? - Tényleg? Nem gondolsz korcsnak, meg ilyenek? - Dehogy is! Te így is jó vagy, meg emberként is. Tényleg szeretlek te kis butus. És most már szeretnék egy jó éjt puszit. Késő van, és ki kéne pihenni magunkat… A jó éjt pusziból végül is sok-sok csók lett, és nem aludtak sokat aznap éjjel. Ahogyan Sangoék sem… Mégis összejöttek (Kagome nagy örömére) és úgy döntöttek, hogy ők is velük tartanak a másik világba. Így nem kell szétválniuk, ott is együtt lehetnek. Hátha lesz még részük közös kalandokban…

Chapter7:

Midoriko barlangja

Elindultak a barlang felé. Útközben egyszer csak Inuyasha hirtelen a nyakához csapott… - Miouga! Heh, gondoltam, hogy csak most jelensz meg, amikor már nyugalom van… - Ugyan már Inuyasha úrfi! Én addig csak egy kis kutatómunkát végeztem… - Na peeeerszeee… Én is ezt mondanám… Miért nem mered bevallani, hogy félős vagy? Legalább is eddig biztosan az voltál, de persze már nincs mitől tartani… Miouga zavartan hallgatott… - De miért csaptál le úrfi? Neked olyan finom a véred…Talán Kagome kisasszony megengedi nekem… És már ugrott is Kagome felé, aki röptében összecsapta a két tenyerével… Miouga úgy szállt le a földre, mint egy darabka papír… - Ez nem ééér! – siránkozott a bolha. - Sango! Miért kell nekünk a barlangba menni? Naraku is tudta használni az ékkődarabot… - Azért kell idejönnünk, mert ha át akartok változni, az csak itt lehetséges. Itt kezdődött minden. Mondjuk szerintem lesz még részünk meglepetésben… - Ezt meg hogy érted? - Nem tudom… Csak olyan furcsa érzésem van… Miouga csodák-csodája, ott maradt velük… Valószínűleg nem leselkedett rájuk veszély… Odaértek a barlang bejáratához. Most nem volt semmilyen erőtér a bejárat előtt. A csapat bevonult, s megint elébük tárult a halott szellemek maradványai, és Midoriko. A Shikon no Tama ragyogni kezdett Kagome nyakában, fényesebben, mint valaha. Egyszer csak azt vették észre, hogy Midoriko életre kelt! - Üdv néktek! Látom sikerrel jártatok és az ékkő ismét teljes. Ennyi tiszta lélekkel még soha nem találkoztam, mint amilyenek ti vagytok…Mi a célotok az ékkővel? Azt tudom, hogy nem gonosz célra fogjátok felhasználni… Ne is mondjatok semmit… Belelátok a szívetekbe. Szeretnétek emberré válni igaz? – fordult Inuyasha és Shippou felé. - Igen. - És szeretnétek visszatérni a modern világba. - Igen. – válaszolták megrökönyödve. - Most ti rendelkeztek az ékkő hatalmával, tehát nem csak egy kívánságot tud teljesíteni. Annyit tudnotok kell még, hogy ha most távoztok ebből a világból, többé már nem térhettek vissza! A szellemek és emberek háborújának vége. Nincs itt már több dolgotok. Szellemirtó! Ti sem térhettek vissza később a szerzetessel, ha esetleg meggondoljátok magatokat. Kagome és Inuyasha összenéztek, majd Mirokuékat kezdték bámulni. - Ti is jöttök velünk? – kérdezték egyszerre. - Hát… igen… úgy gondoltuk, hogy eléggé összeszokott csapat a miénk és nem kéne szétválnunk… - Szerintem ez így nagyon jó! – örvendezett Kagome. - Na jó, legyen… De aztán rendesen viselkedjetek nekem odaát! – morgolódott a hanyou… - Az utolsó szóra ért oda Kouga, Ayame, Sesshoumaru, Kagura, Yaken és Rhin. Ezen letaglóztak mindannyian… - Mi is veletek tartunk! – jelentették ki. - Na azt már nem! Még a jövőben is Kagome körül akarsz legyeskedni te rühes dög? – háborodott fel az, aki mindig szokott… - Én már rájöttem, hogy Ayamét szeretem. Mi is szeretnénk emberré változni, ha lehetséges! Igaz Sesshoumaru? – és megeresztett egy kaján mosolyt az említett felé… - Öhm… ööö… hát… igen… - Sesshoumaru tőle szokatlan módon zavarban volt, sőt még el is pirult egy kicsit… Ezen jót mosolygott a társaság, persze csak úgy, hogy Inuyasha bátyja ne vegye észre a dolgot… annyira… - Átváltoztatok mindenkit az ékkő segítségével, aztán hazamehettek Kagome világába. Felkészültetek? - Várjunk egy kicsit! – szólt közbe Sesshoumaru. - Mire várjunk még??!? – csattant fel az öccse. - Nem gondolod, hogy el kellene még búcsúznunk valakiktől? - ??? – a hanyou értetlenül nézett. - Elviszlek titeket oda, de nem időzhettek sokáig. – szólt Midoriko. Egyszerre furcsa érzés járta át a kis csapatot. Testük felemelkedett, és belerobbant a színek és hangok örvénylő forgatagába…

Chapter8:

Az alvilág

Az alvilágnak három része volt: A vörös, a fekete és az ezüst erdő. A vörös erdőben azok a lelkek voltak, akik erőszakos halált haltak, vagy ők maguk gyilkoltak. A fekete erdőben a nyugodni nem tudó, szomorú lelkek bolyongtak. Az ezüst erdőben azok, akiknek nem volt életükben semmi gondjuk, vagy a haláluk pillanatában nyugodtak meg. Inuyasháék először a vörös erdőn mentek keresztül. Rettenetes volt hallgatni az árvák sikoltozását, a hidegvérű gyilkosok üvöltéseit, és a halálhörgést… Ezek a szellemek újra és újra átélték életük legszörnyűbb történéseit. Kagome észrevett pár szellemet. Gonosz pillantásokkal méregették őket, de nem támadhattak, hiszen ott volt velük Midoriko és az ékkő… Kagome az erdő szélén kiszúrta Hitent és Mantent. Éppen Shippou apját kínozták, úgy, ahogyan még életükben. Az egyik „villám” még eközben is a lányokat kínozta. Most is főzetet készített belőlük, hogy újra legyen haja… Kagome gyorsan elterelte a társaság figyelmét erről a jelenetről… Nem akarta, hogy Shippou újra lássa az apja halálát. - Meddig megyünk még Midoriko? - Már nem sok van hátra. Siessünk, mert nem sokáig tudom megnyugtatni a lelkeket… - Rendben. Átértek a fekete erdőbe. A tó partján egyből észrevették Narakut, Kikiyout, és Kannat. Nem mentek oda hozzájuk. Inuyasha még egyszer hátrapillantott… Kikiyou és Naraku éppen átölelték egymást. A hanyou nem mutatta, hogy nagyon felkavarta volna a jelenet… - Meddig megyünk még?!?? – csattant fel Inuyasha. - Az ezüst erdőhöz tartunk öcsém! Gondoltam el kéne búcsúzni a szüleinktől… - Ez a Sesshoumaru olyan, mintha kicserélték volna… - gondolta Kagome. De legalább láthatom a szüleiket… Végre elérték a tavat. És ott volt… Még mindig gyönyörű és fenséges… Odalépett hozzájuk Inuyasha anyja. A hanyou könnyekben tört ki és átölelte. - Anya! Annyira hiányoztál! - Ne sírj kisfiam! Most már jobbra fordul minden. Úgy kell lennie, ahogyan azt már réges-régen eldöntötted. - H-hogyan? - El kell hagynod ezt a világot, és Kagoméval tartani. - I-igen. De te ezt h-honnan t-tudod? - Mindig figyeltelek téged te kis butus. Ezzel a lánnyal boldog lehetsz. Csak siessetek, és nehogy meggondoljátok magatokat… - Így van fiam! – Inuyasha apja is megjelent. – Jó lenne, ha odaát már nem veszekednétek folyton… Elég bosszantóak tudtok lenni… A kardokat pedig pontosan ezért kaptátok meg így. Inuyasha jólelkű, és neki kellett a nagyobb erő, hogy megvédhesse magát. És persze a barátait. Mondjuk amilyen mogorva néha, nem is hittem volna, hogy valaha is lesznek barátai… Sesshoumaru, te azért kaptad a Tensauigát, mert édesanyád beléd sulykolta az emberek utálatát. Látom a leckét te is megtanultad… Közben megérkezett Sango és Miroku családja is. Amikor már mindenki rendesen elbúcsúzott, Midoriko megszólalt: - Ideje indulnunk. A másik két erdő lakóit már nem bírom tartani… Felemészt teljesen a gyűlöletük. - Akkor menjünk innen gyorsan! Pillanatok alatt visszatértek a barlangba. - Midoriko! Most jut eszembe: Már teljes az ékkő. Régebben pár szilánktól is életre keltek itt a szellemek. Most hogyhogy nem? – kérdezte Kagome. - Megtisztítottad teljesen a Shikon no Tamat. A lelkek megnyugodtak. Már nem harcolnak. Senkinek sem kell többé tartania a gonosztól. - Sango? Hogy lehet, hogy a családod az ezüst erdőben volt? Hiszen… - A haláluk pillanatában meglátták az igazi ellenséget, és rájöttek, hogy Kohaku nem önszántából cselekszik. - Ti miről csevegtek ott elbújva? – kérdezte Kohaku. - Semmiről, csak egy kis meglepetés… - Mi az? - Velünk akarsz jönni te is? - Hová? - Kagome világába. - Persze, hogy megyek! Még egyszer nem akarom elveszíteni a nővéremet! Meg az új barátaimat sem… Kohakunak azt mondták utólag, hogy Naraku végzett a szellemirtókkal. Végül is nem hazudtak neki… - Készen álltok? – szegezte nekik a kérdést Midoriko. - Igen! – felelték szinte egyszerre. A pillanat műve volt az egész. Inuyashán furcsa, bizsergő érzés lett úrrá. Lenézett a kezeire, és látta amint a karmok kezdenek eltűnni. Úgy gondolta, a többiek is hasonlóan érezhetik magukat. Főként azok, akik szintén át akartak változni… Több ideje nem is volt ilyen dolgokról elmélkedni. Hirtelen a Szent Fa mellett találták magukat. Csak 400 évvel később…

 Chapter9:

Furcsa érzések

Kagomének elkerekedett a szeme. Nemkülönben a többieknek...InuYasha most már ember volt. Hosszú, fekete haja csillogott a napsütésben. A szeme aranyból mély barnává változott. Az egykori hanyou odament Kagoméhoz és átölelte. - Most már olyan vagyok, mint te. Remélem így is tetszem... - Hát persze!